Egy rendhagyó pályafutás Koló halálának árnyékában

Kiss Tamás 2008-ban Kolonics György helyett térdelve nyert bronzérmet a pekingi olimpián, múlt héten pedig Facebook-oldalán jelentette be, 23 év után végleg leteszi a kenulapátot. Egy viharos pályafutás mélységeiről és magaslatairól beszélgettünk egy nem mindennapi sportemberrel.

Egy rendhagyó pályafutás Koló halálának árnyékában

Olvastam a Facebook-posztodat, őszinte és szomorú volt. Így érzed magad?

Így éreztem magam, amikor a döntést meghoztam. Azóta eltelt jó néhány hét, kicsit leülepedett bennem minden, de örülök, hogy adtam magamnak időt, mielőtt hivatalosan is közöltem volna, abbahagyom az élsportot. Három hétig őrlődtem, borzasztóan hosszú szakaszát kell lezárnom az életemnek, majd 23 évig kenuztam. Többhullámos abbahagyás volt az enyém, már 2018-ban is motoszkált bennem a gondolat, de akkor végül egy egyesületváltással folytattam tovább. Most viszont eljutottam arra a pontra, amikor úgy érzem, elfogyott a motivációm. 

A Nemzeti Sportnak azt nyilatkoztad, 20 évesen fogant meg benned először az, hogy abbahagyod. Ritkán szoktak még 13 évet ráhúzni.

Így van. (Nevet) De ehhez kellett egy olyan esemény, egy olyan nem várt fordulat nemcsak az én, hanem az egyetemes sport életében, mint Kolonics Gyuri halála. Pont, amikor abba akartam hagyni, akkor történt mindez, engem pedig megkértek, helyettesítsem őt. Igazából ez adta a mozgatórugóját az elmúlt 13 évnek. 

Magadban hoztad meg a végleges döntést, vagy megvitattad valakivel?

Általában kikérem a hozzám közel álló emberek véleményét, mert szerintem fontos, hogy egy kívülálló hogyan látja a helyzetet, vagy éppen engem. De ebben a helyzetben már úgy tettem fel a kérdést, hogy a döntésem végleges volt. 

Volt, aki próbált maradásra bírni?

Az utóbbi napokban rengeteg visszajelzést kaptam, de én inkább azt látom, hogy elfogadták a döntésemet. Persze ráült egy-két kisördög a vállamra, akik kérdezték, biztos ezt akarom-e, biztos most jött-e el az idő. De az az igazság, hogy a szomorúság mellett fel is lélegeztem, és ez segít lezárni. Nagyon érdekes például, hogy egyre inkább meg vagyok könnyebbülve, és ezáltal szebbnek látom a karrieremet is, mint akár három hónappal ezelőtt, amikor még aktív versenyző voltam. 

Annak idején te hogy kezdtél el kenuzni?

Anyukám 5-6 éves koromban rám parancsolt, hogy sportolnom kell valamit, úgyhogy azon nyomban el is kezdtem mindenfélét, de félévente mindig váltottam, nem igazán fogott meg semmi. A csepeli vízitelepen végül azért kötöttem ki, mert a nevelőapukám is kenuzott, de be kell vallanom, az elején ettől sem voltam elájulva, viszont egy nagyon jó társaság fogadott. A közeg volt az, ami a sportágban tartott. A haverokból barátok lettek, az évek során pedig kiderült, hogy van tehetségem is, megszerettem az egészet. 

Mi volt a pályafutásod legfelemelőbb pontja?

Nem titok, hogy életem egyik legfelemelőbb élménye a pekingi olimpia volt, de ott olyan árnyék borult ránk, hogy sosem tudtam igazán örülni annak, ami akkor történt. Egyszerűen nem tudom a pályafutásomba illeszteni azt az eredményt, sem az időpontját, sem az ívét tekintve. Egy nagyon nehezen feldolgozható, teherrel és gyásszal teli csoda volt az, amit ott átéltem. Ezenkívül felemelő volt minden olyan világverseny, ahol érmet szereztem, vagy amikor négyesben értem el sikereket, és a versenytársakkal egy csapattá alakult a hajó. Nekem ezek nagyon kellemes élmények voltak. 

És a legmélyebb? 

Itt is inkább sarokpontokat említenék, semmint legeket. Ha mélységről kell beszélni, ott volt egyből a pekingi olimpiát követő időszak a 2009-es évtől kezdve, amikor mindent az motivált, hogy visszaverekedjem magam az élmezőnybe, de nem jöttek az eredmények, és egy komoly tüdőbetegséggel is meg kellett küzdenem. Gyötrelmes időszak volt. Akárcsak 2016, amikor a válogató nem sikerült, és nem jutottam ki az olimpiára C-1 1000 méteren. Azt a mai napig nem tudtam feldolgozni, egyrészt mert rengeteget dolgoztam előtte, másrészt mert nagyon jó formában voltam, azaz minden adott volt, hogy megcsináljam, mégsem sikerült. Ez a legnehezebb, amikor nem tudod, mit kellett volna másképp csinálni, csak azt érzed, hogy maradt még benned. 

Hogyan dolgozod fel a kudarcokat?

Ha őszinte akarok lenni, pont most jutottam arra, hogy valószínűleg nem jól dolgozom fel a kudarcokat, és nem is túl hatékonyan. Ez a folyamat nálam sokáig tart, de ez igaz a sikereimre is, kezdve a 2008-as pekingi bronzéremmel. Ugyanakkor az az esemény minden sajátosságával azt eredményezte, hogy akkor mégsem hagytam abba, így attól kezdve azt egy jelnek, egyfajta isteni útmutatásnak éreztem. Később emiatt nem volt bennem szemernyi kétség sem, hogy nekem kenuznom kell. Onnantól fogva ez a belső késztetés segített át minden nehézségemen és kudarcomon, mert soha nem kérdőjeleződött meg bennem, hogy nekem a sport az utam – egészen mostanáig. De ha ez elvész belülről, onnantól nincs értelme folytatni. 

Te hogyan emlékszel Kolóra?

(Hosszú sóhaj) Már akkor példaképem volt, amikor még nem ismertem őt emberként. Gyerek voltam, amikor néztem, hogyan nyeri meg a sidney-i olimpiát. De amikor egy csapatba kerültem vele, az egész egy más dimenzióba került, hiszen a sportolón, a sikerein, a nyilatkozatain túl megismerhettem Az Embert. Az egész lénye olyan hatással volt rám, ami megerősített abban, jó példaképet választottam magamnak. Nem titkolom, hogy sok tulajdonságát próbáltam átvenni, szerettem volna olyanná válni, mint ő. Rengeteget adott nekem. Amikor meghalt, úgy éreztem, egy családtagomat vesztettem el. Ez az érzelmi sokk adta nekem azt a pluszt, amitől meg tudtam ötszörözni az erőmet, és amitől képes voltam elérni azt az eredményt Pekingben, helyette. 

Igen, ő túl magasra tette a mércét. 

Tudod, ha valaki ilyen emberré válik, mint Kolonics György, akkor van értelme a sportnak. Egyébként mostanra arra jutottam, hogy nincs is más értelme. Az élsportban eltöltött nem kevés évem alatt sok kiváló sportolóval találkoztam, de eggyel sem, aki hozzá fogható. 

A kortársai az ő árnyékában versenyeztek, te pedig a halála árnyékában. Volt olyan pillanat az életedben, amikor megbántad, hogy elvállaltad a feladatot?

(Hosszú, hosszú sóhaj) Volt. Kolóért vállaltam el a feladatot, és megtisztelő boldogság volt, hogy érte tehettem ezt, amiért mindig hálás leszek. Viszont ez a hatalmas eseményfolyam gyökeresen tépett ki az addigi életemből, és az utóhatása egyáltalán nem volt kedvező az én életemre nézve. Mert a későbbi sikertelenségben, a folyamatos bizonyítási vágyban bizony megfordult a fejemben, hogy nekem, csak nekem jó volt-e így. És nem csak azért, mert nagyon nehezen birkóztam meg azzal a feladattal, hogy újra élversenyzővé váljak. Szóval ez a fejezet egyáltalán nem csak fekete vagy fehér az életemben. 

Bár még mindig fiatal vagy, az élsportban töltött évek megduplázódnak a küzdelmek során szerzett tapasztalatok miatt. Ha visszamehetnél az időben, mit csinálnál másképp? 

Nem akarnék annyira görcsösen bizonyítani Peking után. Most már látom, hogy az akkori akarásnak nyögés lett a vége, amiatt tartott sokkal tovább, hogy visszaverekedjem magam az élmezőnybe. Lazábban kellett volna kezelnem és reálisabban látnom a helyzetet. Túlságosan meg akartam felelni azoknak az elvárásoknak, amiket velem szemben támasztottak, és így az én elvárásaim is szépen lassan ahhoz igazodtak, hogy ha én egy olimpiai bronzérmes kenus vagyok, akkor azonnal világbajnoknak is kellene lennem. Túl sok idő kellett ahhoz, hogy belássam, mennyire nem szokványos a helyzetem, és megértsem, hogy attól, mert bizonyos események és körülmények egyből a ranglétra tetejére hajítottak, nekem akkor is az aljáról kell indulnom, ha hosszú távon akarom űzni a sportot. Ezt ma már biztos másképp csinálnám. 

Elég idős vagy ahhoz, hogy lásd, mit csináltak másképp a kenusok Koló idejében és most. Mert az kétségtelen, hogy most nem szárnyal a férfikenu szakág. Van véleményed erről?

Szerintem a sportágban mindenkinek van erről véleménye. Nem szeretnék senkit minősíteni, vagy úgy pálcát törni más felett, hogy pár hónapja még én is a mezőny tagja voltam – és tavaly már az általam nyújtott teljesítmény is gyenge volt –, de az biztos, hogy a Koló-féle mentalitás szerint már nagyon kevesen viszonyulnak a kenuzáshoz. Én mindig arra törekedtem, hogy azokat az értékeket, amiket Koló képviselt, amikkel én is azonosulni tudtam, megpróbáljam átadni, de ma egyre kevésbé nyitottak erre. Más utakon járnak, és úgy tűnik, ez az út nem a jó irány, de kívánom, hogy a mostani kényszerpihenőt és gondolkodási időt jól kihasználva új alapokra helyezzék magukat és jövőre megszerezzék a kenus kvótákat. 

Merre tovább? 

Tényleg nem tudom még, de nem is akarok kapkodni. Ismerkedek a lehetőségekkel, gondolkodom, keresem a helyem. Most van időm rá.

Szerző: Reményi Diána